Narnia 3. – A ló és kis gazdája

A ló és kis gazdájaPeter király hosszú évek óta ül Cair Paravel trónján, és uralmával aranykor köszöntött a birodalomra. Narnia egén viszont sötét viharfelhők gyülekeznek: Calormen felől titkos cselszövés árnya fenyeget. A múlt elől menekülő négy kalandor – Shasta, Aravis, Bree és Hwin – váratlanul az események középpontjába csöppen, és megkezdődik a reménytelennek tűnő harc az idővel. A küzdelem során egy ismeretlen útitársuk is akad:

„Ki vagy te? – kérdezte Shasta.

– Vagyok, aki vagyok – válaszolta a hang, és a föld szinte belerendült.”

 

A történet izgalmas fordulatai közepette pedig kiderül, hogy senki sem az, akinek látszik…

C. S. Lewis a Narnia krónikáinak harmadik kötetében ismét a beszélő lovak és csodás lények világába kalauzolja olvasóit, és Narnián kívül megismerkedhetünk Calormen és Archenland országának titkaival is.

 

*

A Narniáról szóló történetek közül eddig Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrényről, a Caspian hercegről és A Hajnalvándor útjáról készült filmadaptáció.

 

Reménytelen helyzetét látva annyira megsaj­nálta magát, hogy még a könnyei is kicsor­dultak.

De az önsajnálatot hirtelen háttérbe szorította a rettegés. Olyan érzése támadt, mintha valami vagy valaki lépkedne mellette. Koromsötét volt, sem­mit sem látott. Az a valami oly nesztelenül járt, hogy alig hallotta lépteit. Annál inkább a léleg­zetét. Láthatatlan társa nagyokat és mélyeket lélegzett, ebből sejtette a fiú, hogy hatalmas ter­metű lehet. Fokozatosan hozzászokott ehhez a hanghoz. Már nem tudott visszaemlékezni, mikor észlelte először. Rettegett. Régi történe­tek jutottak eszébe a hegyekben élő óriásokról. Összeszorította a száját. Most, hogy lett volna oka a sírásra, elálltak a könnyei.

Titokzatos útitársa oly fegyelmezetten haladt mellette, hogy Shasta kezdett reménykedni, hátha álmodja az egészet. Már-már megnyugodott volna ebben, mikor hirtelen mély, kőnehéz sóhajtás tört föl mellette. Ez már nem lehetett puszta képzelődés! Még a kifújt meleg levegőt is érezte.

Ha jó lova lett volna, vagy ő tudott volna bánni vele, most vad vágtával elhagyná a terepet. De tudta, hogy ezt a lovat nem volna képes vágtára bírni. Így továbbkocogott az addigi tempóban. A láthatatlan útitárs csak ment, és nagyokat lélegzett mellette. Végül Shasta nem bírta tovább:

– Ki vagy te? – szólalt meg remegő hangon.

– Valaki, aki régóta várja, hogy megszólalj – mondta az. Hangja nem volt éles, inkább erős és mély.

– Te… te talán óriás vagy?

– Hívhatsz óriásnak is – mondta a hang. – De nem vagyok olyan, mint akiket te óriásnak nevezel.

– Nem látlak – mondta Shasta, és mereszt­gette a szemét. Aztán csaknem fölsikoltott, mert ijesztőbb gondolat szökött a fejébe. – Csak nem valami halottnak vagy a szelleme? Ó, kérlek, kérlek, távozz tőlem! Mi rosszat tettem veled? Én vagyok a legszerencsétle­nebb lény ezen az egész földkerekségen!

Újra közelről érezte a meleg leheletet.

– Érzed, ugye? – mondta az útitárs. – Ez nem egy kísértet lehelete. Mondd el bátran, ami bánt!

Shasta kissé megnyugodott, és elmondta, hogy sosem ismerte apját, anyját, egy faragat­lan halászember nevelte fel, akinek a házától nagy nehezen sikerült elszöknie. Beszélt arról, hogyan támadtak rájuk az oroszlánok, hogy úszva kellett menteniük az életüket. Mesélt a tashbaani viszontagságokról, a királysíroknál kiállott félelmetes éjszakáról, hogyan üvöltöztek a vadállatok körülötte. Elmondta, mennyit szenvedtek az éhségtől és szomjúságtól átkelve a sivatagon, s hogy a reménytelen helyzetet tovább súlyosbította, mikor egy újabb oroszlán támadt kis csapatukra. Végül azt is elpanaszol­ta, nem emlékszik rá, mikor evett utoljára.

– Nem mondanálak szerencsétlennek – jegyez­te meg az ismeretlen.

– Hát az talán nem szerencsétlenség, hogy annyi oroszlánnal találkoztam?

– Csak egy oroszlán volt – mondta a hang.

– Micsoda? Nem most soroltam el, hogy elő­ször legalább három üldözött, és…

– Az csak egy volt, nagyon sebes futású.

– Honnan tudod?

– Én voltam az oroszlán.

Shasta a száját is tátva felejtette, és egyetlen szót sem bírt kinyögni. Az ismeretlen foly­tatta:

– Én voltam az oroszlán, aki azon az éjjelen rákényszerített, hogy csatlakozz Aravishoz. Én voltam a macska, aki bátorságot öntött beléd a sírok között. Én voltam az oroszlán, aki elül­dözte a sakálokat, amíg aludtál, és én voltam az is, akitől félelmükben a lovak új erőre kaptak, s még idejében Lune király táborába érhettél. Én voltam az az oroszlán is, akire nem emlékezhetsz, mert a csónak fenekén hevertél, és csecsemő voltál. Én taszítottam a csónakot a partra, ahol egy férfi ült ébren éjfélkor, hogy téged megmentsen.

– Akkor te voltál az is, aki Aravist megsebe­sítette?

– Én.

– De hát miért?

– Fiam, én most rólad beszélek, nem róla. Én mindenkitől a saját történetét kérem szá­mon. Csak a sajátját.

– Ki vagy te?   – kérdezte Shasta.

– Vagyok, aki vagyok – válaszolta a hang, és a föld szinte belerendült. Másodszor is meg­ismételte: – Vagyok, aki vagyok – derű és tisztaság volt e hangban. Harmadszor is elismételte: – Vagyok, aki vagyok – de ezt már suttogta, hogy Shasta alig hallotta, mégis mintha mindenből ez a hang szólt volna, mintha körös-körül minden kő és minden ág és minden levél is ezt suttogná. Shasta már nem félt, hogy bárki is föl akarná falni vagy el akarná pusztítani. Számára eddig ismeretlen remegés fogta el. A boldogságtól bi­zsergett minden porcikája.

A homály feketéből szürkébe fordult, majd szürkéből fehérbe. Már egy ideje elkezdődhe­tett ez a változás, de Shasta – az útitárssal beszélgetve – észre sem vette. Most a fehér köd fényességgé vált, olyan ragyogássá, hogy hu­nyorognia kellett. Valahol madár énekelt, és a fiú tudta, immáron vége az éjszakának. Már látta lova sörényét, fejét, fülét. Aranyfény hullott rá bal felől. „A nap” – gondolta.

Megfordult, és megpillantotta maga mellett az oroszlánt. Nagyobb volt a lovánál. Különös, hogy a ló nem riadt meg tőle, talán nem is látta. A fény az oroszlánból áradt. Ember nem látott még ennél gyönyörűbbet.

Szerencsére Shasta mindeddig messze délen, Calormenben élt, és nem hallotta a regéket, melyeket Tashbaanban suttogtak a borzalmas narniai démonról, amely oroszlán képében jelent meg. És persze az igaz történe­tet sem ismerte Aslanról, a Nagy Oroszlánról, a világmindenség uráról, minden királyok kirá­lyáról.

Az oroszlán arcának ragyogását látva Shasta leugrott nyergéből, és térdre borult előtte. Nem bírt megszólalni, de nem is akart. Tudta, most nincs szükség szavakra. A királyok királya fölé hajolt. Sörénye és a sörényéből áradó különös, magasztos illat egészen beterítette. Szájával megérintette a fiú homlokát. Shasta feltekintett, és pillantásuk találkozott. A ködön át­szüremlő fakó fény és az oroszlán tüzes ragyo­gása egybefolyt, örvénylő dicsfénnyé nőtt, majd szertefoszlott. Shasta egyedül maradt lovával a gyepes domboldalon, a kék ég alatt. Madarak énekeltek körülötte.

 

email

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>